Mi 20-as, 30-as felnőttek komoly transzgenerációs terheket cipelünk.
Talán nem mind a saját gyermekkorunkban szereztünk komoly sebeket,
talán azért akarjuk annyira óvni, félteni,semmit nem siettetni, erőltetni
gyermekeinket, hogy a szüleinkkel, nagyszüleinkkel történteket kompenzáljuk picit.

Bizonyára nem véletlen az az érzés halmaz, amit a legtöbb mai friss anyuka érez, amikor kisbabája születik.
Ez pedig a feltétel nélküli szeretet, és ezzel együtt az, hogy neki minden legyen jó, őt soha senki ne bántsa, és a legfontosabb, mindegy, hogy mi lesz belőle, hogyan teljesít, csak legyen boldog.

Már nem az számít, hogy ő legyen az, aki tovább viszi a család nevét, örökségét, beteljesítse a szülei által neki szánt sorsot.
A legtöbb szülőt az motiválja, hogy a gyermeke kibontakoztassa önmagát, és valóban boldog legyen. Talán azért, mert az önmegvalósításból és boldogságból generációk óta nem sok jutott.

Mindemellett gyakran elfelejtjük, hogy szülői feladatunk nem csupán a megóvás, gondoskodás, hanem végső soron az önálló életre nevelés.

Gyermekünk csak akkor lehet boldog, és akkor tudja valóban kibontakoztatni önmagát, ha eligazodik a világban, elég önálló, és képes megküzdeni a reá váró kihívásokkal.

Amíg a vadon élő ragadozók ösztönösen megtanítják kölykeiket vadászni, a madarak repülni, addig mi gyakran elfelejtjük gyermekeinket felvértezni a nagybetűs életre.

A gyermekek veleszületett késztetése az, hogy utánozzanak, önállósodjanak, olyanok akarjanak lenni, mint az általuk szeretett felnőttek.

Aztán egy idő után megszokják, hogy anya mindent jobban, gyorsabban tud csinálni, hogy kényelmesebb babakocsiban utazni, mint sétálva menni, hogy egy kis sírással és hisztivel sok mindent el lehet intézni, hogy felesleges beszélni, ha minden gondolatunkat kitalálják...

Minek játszanának, ha nincs, aki velük játszik, aki megtanítja őket a játékokkal játszani, elmélyülni, majd rendet rakni?
Miért fáradozzanak, hiszen a képernyő folyamatosan szórakoztatja őket?

Kezdetben az a dolgunk, hogy a kisbabánk minden vágyát azonnal kielégítsük.
Ezzel megtanítjuk arra, hogy bízhat bennünk, a világban, hogy merjen kommunikálni, hogy ő fontos, jó és szerethető.
Ebben a korban ez nem csak a vágya, hanem az érdeke is.

Aztán ahogy nőni kezd, az a dolgunk, hogy önállóságra, türelemre, szociális viselkedési formákra is tanítsuk.

Egy kizárólag anyatejes babát nem kell 4 hónaposan húslevessel etetni, de vegyük észre azt a pontot, amikor kinézi a szánkból az ételt,és közben nagyokat nyel.
Lehet, hogy ez 5 hónapos korban jön el, lehet, hogy csak 7 hónaposan. Minden gyerek más, de biztosan lesz, amikor megérik rá, és örömmel fogadja a hozzátáplálást, az új ízeket, akkor viszont bátran adjunk neki változatos, neki való ételeket.

Minden anya életében eljön egy időszak, amikor gyermeke "fényevő" lesz, és bármit megadna azért, hogy egyen valamit, akármit.
Ilyenkor megrémülünk, és bármit képesek vagyunk bevetni. Egyen akár édességet, vagy minden nap sültkrumplit, legalább lesz valami a gyomrában, nézzen akár mesét közben, hiszen így észrevétlenül, és egyszerűen meg lehet etetni.

Aztán egy nap azon kapjuk magunkat, hogy nincs családi ebéd telefon nélkül, gyermekünket bármivel kínáljuk, nem hajlandó egészségesen, változatosan enni,
nem képes az étkezésre figyelni, az evőeszközöket nem tudja helyesen használni...

Nincs szívszaggatóbb annál, mint amikor a kisbabánk sír. Jó megoldásnak tűnhet a cumi, hiszen attól megnyugszik.
Majd hagyjuk neki, had szokjon le magától ,amikor már érett rá, viszont nem segítjük abban, hogyan oldja szorongását,
hogyan nyugtassa meg önmagát, nem adunk más alternatívákat, csak a cumit. Olykor akkor is kínáljuk vele, amikor ő maga nem is kéri.
Hiába lesz 4-5 éves, joggal fog ragaszkodni megszokott cumijához.

Tudjuk, hogy a szobatisztasághoz meg kell érni. Tudjuk, hogy milyen traumákat okozhat az erőltetés, megszégyenítés, ezért várunk.
Na meg kényelmes is a pelus.
Bárhová elmehetek vele, nem kell balesettől félni. Pelenkázni szinte bárhol tudok.
De vajon észreveszem-e, mikor érett meg a szobatisztaságra?
Vajon ösztönzöm, bátorítom-e őt, hagyok-e elég időt és lehetőséget neki a gyakorlásra?

Tudjuk, hogy a gyermekek érzelmei nagyon intenzívek. A hiszti a fejlődés része, és fontos eleme. De vajon tudjuk-e, hogy szülőként feladatunk megtanítani mindezen érzelmek kezelésére?
Nem arra, hogy fojtsa el őket, de arra igen, hogy képes legyen elfogadni, ha valamit nem, vagy később kap meg.
Hogy képes legyen együtt játszani a társával anélkül, hogy megharapná, megtépné, ellökné?
Honnan tudja, hogy valami helytelen, vagy, hogy lehet másképp csinálni, ha sosem mutatjuk meg neki, és sosem várjuk el tőle?

Elindulni egy totyogóssal bárhová, végtelennek tűnő meg-megállás, csiga-bot-kavigy gyűjtés, végül háton cipelés. Mégis hosszú távon azzal teszek jót, ha babakocsi helyett sétálva viszem. Hatalmas tanulási lehetőség van egy-egy boltba, vagy játszótérre sétálásban.

Ha már fel tudja venni a nadrágját, vegye egyedül! Ha a cipőjét is, várjak türelemmel. Biztassan, és csak annyit segítsek, amennyire valóban szüksége van ahhoz, hogy sikerélménye legyen!

A sor végtelen. Szülőként nekem kell megtanítanom mindenre, amire szüksége lehet a boldog, kiegyensúlyozott élethez.
Valamit elég csupán példamutatással, mást sok-sok gyakorlással, beszélgetéssel, motiválással.

Tudnom kell, hogy akkor lesz a gyermekem sikeres, boldog, akkor fogja kibontakoztatni önmagát, ha felvérteztem őt mindazon tudással, ami saját boldogulásához szükséges. Ha olyan tapasztalatokat szerzett, amivel elég önbizalma lett, akkor mer majd kreatív lenni, új dolgokat tanulni, barátkozni.

Ne felejtsük el, nem csak gondoznunk és szeretgetnünk kell gyermekeinket.
Azzal szeretjük őket igazán, ha olykor kihívások elé állítjuk és ösztönözzük őket. 

A gyermekes családok életminősége rosszabb, és boldogtalanabbak, mint a gyermektelen párok bizonyos kutatások szerint.

Más cikkek névtelenségbe burkolózó szülőkre hivatkoznak, akik nem szeretik gyermekeiket, megint mások rettenetesen megbánták, hogy gyereket vállaltak. Horror szüléstörténetek, rémes, minidiktátor gyerekek, kialvatlan, depressziós anyukák, kihült kávék, meghalt intimitás árad a netről felénk.

Különben is, a világ túlnépesedett, felelőtlen, hülye, és hazug, aki erre a világra szül, és azt állítja, hogy ettől boldog.

Én pedig csak kapkodom a fejem, hogy ez most komoly? Tényleg eljutott az emberiség odáig, hogy a legősibb ösztönünket ne csak elfolytsuk, de egyenesen ellenezzük?

Ártatlan kisgyerekeken vezetjük le az összes frusztrációnkat ahelyett, hogy védjük és neveljük őket abban bízva, hogy felnőve jobbá teszik a világot? 

Az teljesen rendben van, ha valaki tudatosan gyermektelen. Tisztelem a döntéséért, és biztos vagyok benne, hogy teljes, boldog élete lehet gyermek nélkül is. 

De vajon az az ember, aki anyaként állandóan pocsékul érzi magát, előtte teljes, harmonikus életet élt? Jól managelte az életét, sosem úszott a lakás, mindenre és mindenkire volt ideje, csak most, hogy anya lett, pusztán az új helyzet, vagy a több éve tartó anyaság okozza, hogy úszik mindennel, és képtelen jól érezni magát?

Vajon az, akinek a gyerekvállalás után tönkre ment a kapcsolata kipróbált, biztos alapokon lévő kapcsolatba szült? Gyerek előtt ismerték egymást igazán, számíthattak egymásra, mély, intim kapcsolatuk volt sok-sok minőségi idővel? Vagy funkciógyerekre vártak aki azért jött volna, hogy az amúgy önző, éretlen életüket és haldokló kapcsolatukat megjavítsa?

A gyerekvállalás előtt fitt voltál, csinos, egészséges, csak most, hogy anya lettél nincs időd önmagaddal foglalkozni? 

Persze vannak napok, helyzetek, amikor sodor az ár, amikor minden összejön.

De ez csak anyaként történhet meg velünk? 

Persze tök jó, hogy nem csak a habos-babos oldaláról beszélünk manapság az anyaságnak, de az utóbbi időben kezd kicsit átfordulni a dolog.

Mintha az anyáknak bele kéne törődniük abba, hogy innentől mindent a gyerek irányít, és ahelyett, hogy a sarkukra állnának, és mernének felnőttként viselkedni, panaszkodással és viccekkel, szenvedős, mártírkodós mémekkel altatják önmagukat és egymást is elég gyakran.

Szülőként minták vagyunk. Ha boldogok, önazonosak vagyunk, akkor azt tanulják meg gyermekeink, és ők is kiegyensúlyozottabbak, kezelhetőbbek lesznek, míg ha "miattuk" szenvedünk, mártírkodunk, azt is észre fogják venni, de nem lesz jó nekik tőle, és nékünk sem. Csak épp ők nem tehetnek a te problémáidról, míg te az övékről igen. 

Anyának lenni nagyon nehéz, embert próbáló, de nagyszerű dolog!

Ha van hozzá elég önbizalmunk, és mi magunk érzelmileg is felnőttek vagyunk, akkor igen is lehet akár önmegvalósításunk legmagasabb foka, egy más fajta boldogság, szeretet megtapasztalása.

Nem kell feláldoznod önmagad, az életed, az egészséged, párkapcsolatod az anyaság oltárán. Amit igazán akarsz, meg tudsz csinálni. Lehet, nem azonnal, lehet, hogy nem egyedül, de sikerülhet! 

Ha szereted az életet, fantasztikus élmény a gyerekednek is kinyitni a világot, együtt tapasztalni, tanulni, fejlődni!

Ha te is boldog anyuka vagy, hallasd a hangod! Meséld el, milyen számodra anyának lenni? 

Ha úgy érzed kiégtél,elfáradtál, boldogtalan vagy, merj változtatni, segítséget kérni!

Lehet máshogyan is, de észre kell venned, hogy ez nem normális, és csak te tudsz rajta változtatni!

Ha tetszett a cikk, csatlakozz facebook közösségemhez, keress rám instán, szeretettel várunk!

A pénzügyi ismeretek elsajátítása elengedhetetlen ahhoz, hogy boldoguljunk mindennapjaink során. Ha pedig szeretnénk, hogy gyermekünk is jól bánjon a pénzzel felnőttkorában, akkor meg kell tanítanunk neki a helyes pénzkezelést. 

Képek forrása:pexels.com

Bár pénzért nem lehet mindent megvenni, azért valljuk be: igen fontos szerepet játszik az életünkben. Nem is a pénz mennyisége, hanem talán inkább a tudatos felhasználása a fontos. Igen ám, csak néha könnyebb megkeresni a pénzt, mint okosan elkölteni. 

Teljesen érthető, hogy minden szülő azt kívánja, bárcsak sosem lennének pénzügyi gondjai a gyermekének. A jó hír azonban az, hogy tehetünk ezért, nem is keveset!

Ismerkedés a pénzzel, kockázatok nélkül

A pénzügyi tudatosságra nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. Éppen ezért jó, a gyermekünknek már 2-3 éves korban elmagyarázzuk a pénz fogalmát. Először is tudnia kell, hogy a ruha, amit használunk, és az étel, amit megeszünk, az nem csak úgy magától “terem”.A legegyszerűbb, ha néha elvisszük magunkkal vásárolni. Ott látni fogja, hogy a választott dolgokat ki kell fizetnünk, tehát semmit sem adnak ingyen. Amit pedig nem tudunk kifizetni, azt nem hozhatjuk haza azonnal, így arra gyűjtögetni kell.A másik fontos dolog, hogy a pénz nem végtelen, így egyáltalán nem mindegy, mire költjük el a fizetésünket.

Magyarázzuk el gyermekünkek azt az aranyszabályt, hogy először mindig a fontos, valóban szükséges dolgokat kell megvennünk, és csak ezek után következhetnek azok, amelyekre vágyunk. 

Ahhoz pedig, hogy a bölcsődés, óvodás korú gyermekünk is megértse a fontossági sorrendet, elengedhetetlen, hogy néha nemet mondjunk neki.

Hiszen ha mindent megveszünk neki az első szóra - még ha nem is feltétlenül engedhetnénk meg magunknak, vagy nincs is igazán szüksége egy harmadik babára -, azzal inkább ártunk. Igenis kellenek a határok, főleg ha a pénzről van szó.

Bevezethetjük például, hogy nagyobb értékű ajándékokat csak ünnepekre kap, a boltban viszont választhat magának valami apróságot - de csak egyet! Ha több dolgot is kinézett magának, akkor válassza ki azt, amelyiket a leginkább szeretné, a másikat pedig majd legközelebb megkapja. 

Játékos fejlesztés a tudatosságért - gyakorlati példákkal

Ezeken felül néhány játékos feladattal is kiválóan megalapozhatjuk azt, hogy gyermekünk idősebb korában valóban tudja majd használni a pénzt.

Először is gyakoroljuk vele a csoportosítást és a számolást! 

Például rendrakás közben kérjük meg gyermekünket, hogy előbb a babáit, majd az építőkockáit, később pedig a filctollait gyűjtse össze, és számolja is meg, hogy melyik típusú tárgyból mennyit kellett a helyére tennie.

Később, 4-5 éves kor környékétől játszhatjuk ugyanezt igazi vagy játékpénzzel is. Csoportosítsa a különböző értékű pénzérméket és bankjegyeket, majd számolja meg, melyikből mennyi van. Iskolás korban már a pénz összértékét is kiszámoltathatjuk vele.

Nagyszerű fejlesztő játék az is, ha gyermekünket kinevezzük boltosnak, mi pedig “vásárolunk” tőle. 

Később a kimondottan pénzügyi témájú társasjátékokat is bevethetjük, mint a Gazdálkodj okosan!, a Monopoly vagy a Banking. Ezekben már a váratlan eseményekről, a biztosításokról, a megtakarításokról és a hitelekről is tanulhatnak a gyerekek - könnyen érthető, játékos formában.

Gazdálkodj okosan - élesben is!

A jutalmazási rendszer és a zsebpénz bevezetésével is sokat tehetünk azért, hogy gyermekünk magabiztosan mozogjon a pénzügyi világban, amikor majd elköltözik tőlünk és önálló életet kezd. 

Egyre elterjedtebb szokás a mai szülők körében, hogy a gyermekek jutalmat kapnak, ha valamiben segítenek. A jó “munkáért” pedig “fizetség” jár, ami lehet például matrica, hűtőmágnes vagy egy szép, színes gomb - több gyerek esetén természetesen mindenki külön gyűjtse a sajátját.

Előre egyezzünk meg a gyerekekkel abban, hogy egy bizonyos mennyiségű “fizetőeszköz” mire váltható be - nyilván minél többet gyűjt össze, annál értékesebb ajándékot “vehet” rajta.

Tipp: Itt nem feltétlenül kell tárgyi dolgokban gondolkodnunk, családi programokat is felajánlhatunk az összegyűjtött jutalmakért cserébe: például 2 gomb egy közös fagyizásra, 5 gomb egy játszóházi látogatásra, 10 gomb pedig egy állatkerti túrára váltható be.

Iskolás korban már bevezethetjük a havi vagy heti zsebpénzt is, a kiskamaszokat pedig már nyugodtan elküldhetjük egyedül is vásárolni. 

A középiskolásoknak már diákmunka vállalására is lehetőségük van - ebben az esetben érdemes egy saját bankszámlát is nyitni nekik.

Fontos azonban, hogy akár gombokkal, akár zsebpénzzel, akár a saját keresetével gazdálkodik gyermekünk, mindig hagyjuk, hogy ő döntse el, mire költi el, amit kapott.

Igen, biztosan lesz rá példa, hogy azonnal elkölti mindenféle apróságra a “vagyonát”, de a rossz döntések és a hibák is a tanulás részei. A fent felvázolt rendszer legnagyobb előnye viszont éppen az, hogy ilyenkor még nem egy egész havi fizetés forog kockán.

A szülő szerepe, avagy a példamutatás

A végére hagytuk a legfontosabbat: a jó szülői példát. 

A fentebb részletezett technikák ugyan nagyon hatékonyak, azonban jóval kevesebbet érnek akkor, ha közben mi magunk sem tudunk bánni a pénzzel.

Ezt persze nem kell szégyellni, inkább tanuljuk meg gyermekünkkel együtt a helyes pénzkezelés alapjait! A nagyobbakkal akár már a család havi költségvetését is átbeszélhetjük, és hagyjuk, hogy kiskamaszunk elmondja meglátásait!

Ha ezeknek a tanácsoknak legalább egy részét megfogadjuk, máris sokat tettünk azért, hogy gyermekünknek könnyebb legyen az önálló életkezdés.

Ám van még valami, amivel megalapozhatjuk a jövőjét, ez pedig nem más, mint a gyermekcélú megtakarítás. Az időben elkezdett gyűjtögetés ugyanis óriási előnyökkel jár.

Megkönnyítheted például gyermeked elköltözését, hiszen lesz egy alaptőkéje, amit bútorvásárlásra vagy lakásfelújításra fordíthat, de fedezheti belőle akár a kollégiumi díjat is, amíg tanul.

Emellett a továbbtanulás sem olcsó mulatság, gyermekednek azonban a magas tandíjak ellenére sem kell majd lemondania az általa választott szakmáról, hiszen lesz miből kifizetnie. További előny, hogy így diákhitelre sem lesz szüksége, szóval nem kell rögtön adóssággal a hátán elindulnia a felnőtté válás útján.

Ha szeretnéd, hogy gyermeked a fenti előnyökkel felvértezve kezdhesse meg saját életét, akkor már egy kis összeggel is érdemes elkezdeni a megtakarítást. Ha például 3 éves korától minden hónapban elhelyezel 8 ezer forintot egy megtakarítási számlán, akkor gyermeked 18 éves koráig több mint 2,2 millió forintot gyűjthetsz össze neki.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz facebook közösségemhez, keress rám instán, szeretettel várunk!

Halottak Napja kapcsán szülőként sokan elgondolkodunk, vajon való-e ez egy kisgyereknek? Vajon kivigyük a temetőbe, menjünk egyáltalán? Beszéljünk neki a halálról? Mit válaszoljunk a rázós, és gyakran szívünkbe markoló kérdéseikre?

Felnőttként a halál, az elmúlás lehet nagyon félelmetes és fájdalmas. Elveszteni egy közeli szerettünket, esetleg látni a hosszú betegségét, szenvedését, ahogyan egy számunkra kedves emberből elfogy az élet, belegondolni, hogy soha többé nem látjuk a mosolyát, nem foghatjuk a kezét, nem beszélgethetünk már az élet dolgairól egy tál sütemény felett szívbe markoló érzés. 

Megszoktuk, hogy az életünk legtöbb kérdésében mi döntünk, sok mindenre van ráhatásunk, de legyünk bármilyen tudatos, egészséges emberek, a halál fölött nem rendelkezhetünk. Szembesülünk saját múlandóságunkkal, félelmeinkkel, fájdalmainkkal is ilyenkor. Bár világnézeti kérdésekben különbözően gondolkodunk, sokan hisszük, hogy elveszített szerettünk csak testben múlt el, és bár bízunk abban, hogy nem múlt el teljesen, sőt, már egy sokkal jobb helyen van, nincs olyan ember, aki ne érezne gyászt elhunyt szerette iránt. 

Jogos a kérdés, hogy kell-e ez egy kisgyereknek? Szabad-e terhelni őket ezzel? Nem túl kicsik-e ahhoz, hogy ilyen súlyos kérdésekkel szembesüljenek?

Én azt gondolom, hogy jól tesszük, ha bevonjuk őket saját szintjükön a családi eseményekbe, így bárhogyan is emlékezik a család Halottak Napján, ott helye van a kisgyereknek is. 

Miért gondolom így? 

A kisgyerekek működése nagyon más, mint a miénk. Nem csak kisebbek és tapasztalatlanabbak nálunk, de teljesen máshogyan működnek, mint mi. Kíváncsiak mindenre, szeretnék megérteni a világot a maguk sajátos módján,és ha megfelelő válaszokat kapnak, nem ijednek meg, sőt inkább megnyugszanak.

Nagyon érzékenyek a mi lelki történéseinkre. Folyamatosan, zárt ajtók mögött is fülelnek, és próbálnak értelmet találni mindennek, amit látnak vagy hallanak. Egocentrikus világképük miatt mindent önmagukra vonatkoztatnak. Így lehet az, hogy egy veszekedés, válás során gyakran önmagukat hibáztatják, és ugyan így lehet az is, hogy tudják, a napocska az ő énekük miatt sütött ki. Mindenben az értelmet és a kapcsolódást keresik, és ha mi nem vonjuk be őket, nem adunk válaszokat, akkor ők fognak kitalálni valamit. Esetleg azt, hogy Anya miattuk szomorú, és mivel a nagyi egyszer csak váratlanul eltűnt, és erről nem beszél senki, lehet, hogy egy gonosz mesebeli lény vitte el, aki elviheti őt is, vagy az anyukáját is bármikor. Vagy ha azt látta, hogy a nagyit elvitte a mentőautó, utána pedig nem tért vissza, egy világ dőlhet össze benne, hiszen eddig úgy tudta, hogy a mentőautó segíteni jön, és meggyógyítja az embereket, most pedig elrabolt valakit, akit szeretett... 

A kisgyerekek életében elengedhetetlenül fontos a mese és a játék. Egyszerre fejlődnek vele, és dolgozzák fel a feszültségeiket, félelmeiket. Naponta találkoznak a halállal, csak mi esetleg nem vesszük észre. A mesében, ahol a jó legyőzi a rosszat tulajdonképpen megöli őt. Amikor lecsapunk egy szúnyogot, eltaposunk egy csigát, lát egy elütött macskát, kutyát az úton szembesül a halállal. De akkor is, amikor féltjük őt az úton átkeléstől, és emlékeztetjük, hogy elütheti az autó. 

Nem tudják pontosan, hogy mi is az, hogy nincs többé, de azt igen, hogy olykor az állatok is, emberek is meghalnak. Ha megfigyeljük a játékukat, gyakran ki is játsszák ezt a jelenséget magukból. Kardoznak, lövöldöznek, legyőzik egymást azt kiabálva, hogy meghaltál! Az autókkal összeütköznek, elütik a járókelőket, akik meghalnak. Előfordul, hogy jön a mentő, és halottakat kelt életre, hiszen a játékban minden előfordulhat, de mégiscsak eljátsszák, foglalkoznak vele, és ez nem is baj. 

A gyermekeket nagyon jól védi a saját képzelőerejük. Bármi, amiről beszélgetünk, amit hallanak átmegy egy szűrőn, és kizárólag az jut el hozzájuk, ami nem árt nekik, amire elég érettek már. Így ha kérdeznek, ne féljünk válaszolni, de arra figyeljünk, hogy csak a kérdésükre válaszoljunk, hiszen ő azt tudja befogadni, azzal szeretne tovább dolgozni, nem egyéb extra információval, amire nem volt kíváncsi.

A Halottak Napja lehet egy szép családi ünnep is. Bár fáj elveszteni azokat, akiket szerettünk, viszont jó érzés emlékezni rájuk. Meséljünk a gyerekeknek elhunyt családtagjainkról! Nézegethetünk régi képeket, videókat, ha van, megmutathatjuk, milyen tárgyaink vannak, amiket tőlük kaptunk, és miért kedvesek számunkra. Elmesélhetjük, mit tanultunk tőlük, miért szerettük őket. A gyerekek szívesen hallgatják a családi történeteket, nem mellesleg a személyiségfejlődésük szempontjából is fontosak ezek a mesék. 

Ha kimegyünk a temetőbe, a kisgyermek nem halottakat, csontokat és hamvakat lát, hanem egy különleges csodavilágot. A temetőbe lépve ezernyi gyertya pislákol, koszorúval, virágokkal feldíszített sírokat, érdekes motívumokat, hatalmas fákat vesz észre. Ne féljünk hát bevonni, magunkkal vinni őket! Gondoljunk erre a napra is úgy, mint egy szép családi eseményre, amitől mindannyian többek leszünk. 

Hasonló tartalmakért csatlakozz facebook közösségünkhöz, keress instán, szeretettel várunk!

Szinte biztos, hogy mire felnevelünk egy gyermeket, átéljük néhányszor a nyilvános hisztit, és a járókelők nyilvános megjegyzéseit. Rosszul esik. Ott és akkor nagyon nehéz, de aztán tovább lépünk. Tudjunk, hogy ez csak egy korszak, elmúlik, és a következő percben már mosolyogva játszunk és nevetünk gyermekünkkel. De mi van azokkal a szülőkkel, akiknek a gyermekük másként működik? Aki tudja, hogy a kiborulások a dackorszak elmúltával sem múlnak majd el, és aki emiatt lassan már fél utcára, közösségbe menni? 

A történet egy kedves ismerősömmel esett meg, aki egy nagyon különleges és kedves autista kisfiút nevel.

A szó amit keresel az ,hogy bocsánat ,kisköcsög! Ez az a mondat, ami nyáron örökre az emlékezetembe vésődött. 

A játék a gyerekek elsődleges örömforrási lehetősége, és ezzel együtt a legjobb tanulási módszer az életkori sajátosságaikból adódóan. Játék közben felfedez, utánoz, másol, gyakorol, logikai folyamatokat épít, társas kapcsolatai élénkülnek, együttműködő és szociális kompetenciái, társas együttműködése fejlődik. Ezzel egyidejűleg a mozgás, mint alaptevékenység foglal helyet életükben.

És most még általánosságban beszéltem a játékról, mint közösségi élményről. Nézzük meg egy kicsit közelebbről, mit is rejtenek a részletek…

Mondhatjuk, hogy szerencsém van, hiszen táncos szülők gyermekeként egy olyan kulturálisan gazdag kisfaluba születtem, ahol a helyi hagyományok még ma is élnek, virágoznak és generációról, generációra tovább öröklődnek. De nem mindenkinek van ennyire központi helyen az életében a kultúra.

A kérdésem az, hogy MIÉRT IS NEM?

• Miért van az, hogy megválasztjuk kérünk e ebből?
• Miért van az, hogy az óvodai nevelés során választható, hogy a néphagyomány, a kultúra és identitás egy-egy szelete bekerül e a gyerekek mindennapi életébe?
• És a legfontosabb! Miért kell erős marketing, hogy magunkénak és alapvetőnek érezzük azt, ami valóban a miénk?

Félreértés ne essék, NEM a néptáncoktatásról beszélek! �

A kultúránk szerteágazó, és ezek alkotóelemeit egy laikus is azonnal fel tudná sorolni. Hisz volt már kézműves vásáron, népi játszóházban, népmese előadáson, táncházban… Vagyis találkozott a marketinggel! Ezek mind egy tőről fakadnak, és ezek adják a kultúránk és identitásunk alapját. EBBŐL ÉPÜLÜNK FEL! Éppen ezért nagyon fontos szerepet kap már kisgyermek korban a népijáték. A népijáték alapvető funkcióját tekintve nem pont azt a cél szolgálta, mint ahogy ma ismerjük és ahogy a gyerekek találkoznak vele. A népijátékoknak nagyon fontos szocializációs szerepük volt, hiszen már a születéstől kezdve végig kísérték a gyerekek életét. Gondoljunk azokra az ölbélijátékokra, amiket újszülött, csecsemő, majd kisgyermek korban is játsz(hat)unk a gyerekekkel. Szerintem minden édesanya ismer legalább 3 altatót, höcögtetőt, arcsimogatót, ringatót, dúdolót…Ezeket elsősorban akkor alkalmazzuk, amikor nyugodt körülményt szeretnénk a babának, altatjuk őket. Újabb visszacsatolás, az éneklést hívjuk segítségül! �

Az anya és gyermeke között lévő kapocs vitathatatlanul a legerősebb dolog, ami létezhet. Ezt a kapcsolatot minden közös éneklés – az is közös, ha énekelsz a babádnak, hisz hallgatja és tárolja a memóriája és a nyugalom érzetéhez társítja -, játék, mondókázás és aztán persze majd a mozgásos – táncos élmények még inkább felerősítik.

A közös mondókázás élménye egy örök emlék marad. Bennem a mai napig élnek olyan mondókák, sőt dalok is, amikre nem emlékszem, hogy hol tanultam. Még szerencse, hogy anyukám viszont igen! �

Aztán eljutunk oda, hogy mozgás is társul a dalokhoz, mondókákhoz és a gyermek számára, ez már táncélmény. Miért is? Mert zenére ugrálunk, szaladunk, lépünk, vagy csinálunk bári olyan mozgásformát, ami az életkorának és igényeinek megfelelő.

Bátran mondhatom, hogy a népi játékok, népzene, néptánc segítségével a gyerekek megismerik kultúránkat, hiszen ezek mind identitásunk részeit képezik.

Hiszem, hogy a játék minden alapja, hogy mindenkinek szüksége van rá, minden életkorban!

Besenyei Andi

www.toppanto.hu

https://www.facebook.com/toppanto/

Hasonló tartalmakért csatlakozz facebook közösségünkhöz, vagy keress instán,  szeretettel várunk!

 Ha meghívnál egy virtuális kávéra, kattints a Donate gombra!

A legnagyobb ajándék, amit gyermekednek adhatsz te magad vagy. Születhet akármilyen rossz körülmények közé, ha megkapja a teljes figyelmedet és szeretetedet, mindent megadtál neki a kezdetekre. Egyre több szülőnek válik fontosabbá gyermeke biztonságos kötődése, mint az, hogy jól aludjon és időre egyen, sőt! Hisszük és valljuk, hogy a kisbabánknak azzal tesszük a legjobbat, ha mindent megteszünk, hogy biztonságosan kötődjön hozzánk.  Ez pedig az első két életévben valóban a legfontosabb. Sokan azonban leragadnak a biztonságos kötődés kialakításánál, és ugyan olyan módszerekkel ugrálnak körül egy 2-3-4-5 éves gyereket is. Pedig neki már másra van szüksége.

Mire gondolok? Az újszülött kisbabánk még nem tud hisztizni, nem próbálgatja a határainkat, és nem is szükséges a klasszikus értelemben nevelni. Arra van szüksége, hogy érezze az illatunkat, szívverésünket, tápláljuk, gondoskodjunk róla, becézzük, figyeljük a jelzéseit, és amilyen gyorsan csak lehet reagáljunk rá. Sok anyuka ezt nagyon jól csinálja. A modern pszichológia meg is erősíti benne, hogy a minta a legfontosabb, amit a gyermek megtanul. Ha érzelmi biztonságban van, jól fog fejlődni, kiegyensúlyozott lesz, ha látja, hogyan kommunikálunk, viselkedünk a családban, az lesz a természetes, oda fog figyelni és visszatükrözi, amit tőlünk lát.

Vekerdy szerint: Nevelés voltaképpen nem létezik. Önmagammal azonos, hatékony együttélés van csak. A gyerek úgyis azt veszi le belőlem, aki én vagyok, nem pedig azt, amit prédikálok neki.

Na de mit vesz le belőlem?

Mert ha körülnéz, és azt látja, hogy anya minden léptét követi, minden kívánságát teljesíti nem csak kisbabaként, hanem még 2-3-4 évesként is. Azt látja, hogy semmi nem fontos igazán, csakis az ő óhaja, úgy mindenkori tapasztalatai szerint csakis ő a fontos, senki más.

Nem csoda hát, hogy szinte megtorolja, hogyha valami miatt váratlanul hátrébb kerül a rangsorban. Ilyenkor azt tapasztaljuk, hogy a négyszemközti helyzetekben segítőkész, kommunikatív, tündéri gyermekünk igazi kis vademberré változik, amikor is nem kapja meg a teljes figyelmünket, vagy olyankor, amikor annak ellenére, hogy kért valamit, nem kapja meg. Csíp, harap, rángat, megbotlik a saját lábában is akár, csak, hogy újra ő lehessen a középpontban. Ha elmondja, hogy nem szeretne fürödni, unalmas az unokaöcsi keresztelője, és inkább futkározna, jelzi, hogy szeretne egy fagyit, játékot, akármit és mi mégsem válaszkészen reagálunk, tehát nem teszünk eleget kérésének, az az addigi tapasztalatait felülírja és összezavarja teljesen jogosan.

Elvárhatjuk-e egy négy évestől, hogy csendben végigüljön egy banki ügyintézést, esküvőt, keresztelőt, vagy bármilyen számára unalmas és kényelmetlen ceremóniát, ha addig csak olyat kellett csinálnia, amihez kedve volt, és játék volt számára az egész világ?

Elvárhatjuk-e egy négyévestől, hogy üljön végig egy ebédet az óvodában, ha ő már befejezte az evést, aki addig ott és akkor evett, amikor akart? Elvárhatjuk-e tőle, hogy maradjon csendben, amíg másvalakivel beszélgetünk akár fél órán keresztül és foglalja el magát, ha addig minden lépését követtük, mi voltunk a legjobb játszópajtásai, és saját énidőnk soha nem volt, amikor ő is ott volt. Ha pedig eddig más volt  a tapasztalat, úgy teljesen jogos, ha árulásként értelmezi.

Mi lehet akkor a megoldás?

A megoldás korunk egyetlen biztos pontja lehet, mégpedig a változás és az ahhoz való alkalmazkodás. Amikor megszületik egy pici baba, akkor jó, ha ő az első. Tényleg arra van szüksége, hogy azonnal segítsünk neki és vele legyünk annyit, amennyit igényli. Nem itt rontjuk el, és nem itt kényeztetjük el. Itt azzal alapozzuk meg a jövőjét, ha önmagunkat alárendelve egy darabig csakis rá koncentrálunk. 

De aztán ahogy növekszik és fejlődik, úgy nekünk is változnunk kell. A saját életkorának megfelelően várjuk el tőle, amit megtehet, biztassuk, álljunk mellette, töltsünk időt vele, de tapasztalja meg fokozatosan azt is, hogy van, amikor várni kell, van, amikor valami máshogy lesz, van, hogy anyának más dolga van, van, hogy olyat is csinálunk, amihez nincs kedvünk.

Ha megvan közöttünk a jó kapcsolat, akkor szeretne megfelelni nekünk, ő is szeretné a harmonikus együttélést, csak mutassuk meg neki, hogyan kell. Ne csak mintát adjunk, hanem építsünk egy kerítést (határt), amit idővel kitolunk, és ezen a kerítésen belül engedjük őt tevékenykedni. Lehessen saját döntése, belátása, választása, ne autoriter módon utasítsuk, de legyenek konkrét, kiszámítható elvárásaink is felé. Ami pedig nagyon nehéz számunkra, de hasznos, lépjünk néha hátrébb, hagyjuk unatkozni, legyen más dolgunk is, mint vele játszani és az ő kedvét keresni, így lehetőséget adunk neki arra, hogy saját megoldásokat találjon, elmélyülten játszhasson, barátkozhasson és fejlődhessen. 

Nem csak az lehet nevelés, hogy nagy igazságokat mondok a gyereknek, vagy, hogy állandóan jutalmazom és büntetem. Az tényleg nem túl hatásos módszer.  Nevelés az, hogy odahívom segíteni, feladatokat adok neki, elvárom, amire képes, segítem, amire még nem. Odaülök mellé, meghallgatom, játszok vele, de nevelem azzal is, amikor nem így teszek. Amikor apával, kistesóval, munkával, háztartással, magammal foglalkozok. Ha azt mondom valamire, hogy nem, most nem, vagy várj még. 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz facebook közösségemhez, vagy keress rám instán, szeretettel várunk!

Ma reggel minden úgy indult, mint máskor. Kisfiam puszijával ébredtem, a konyhában főtt a kávé, félálomban kikóvályogtam a szobámból és megkezdtük a reggeli rutint. Gyors reggeli, fogmosás, öltözés, majd mikor indultunk volna cipőt venni, kisfiam egyik hajgumimmal a kezében csillogó szemekkel rám néz- mint aki megtalálta a bölcsek kövét- és kérlel, hogy csináljak neki is copflit, mint a kislányoknak. Tudtam, miért kéri, hát összefogtam pár centis nagyfiúsra vágott szőke haját, és begumizott hajjal indultunk az oviba. 

Ha most azt gondolod, kedves olvasó, hogy találtál ismét egy cikket a mostanában oly népszerű genderelméletről, nemsemleges nevelésről, vagy a homoszexualitás genetikai mivoltáról, szeretném előre leszögezni, nem erről fogok most írni. Amiről a cikkem szól, az a társadalom és a nemi sztereotípiák változása és egy kedves, ámde idejétmúlt gyerekvers találkozása.

Ha körülnézek, egyre több olyan fiatal párt, családot látok magunk körül, akik nem hisznek a klasszikus nemi szerepekben. A főzés, mosás, mosogatás ,gyereknevelés és gondoskodás végre kezd a női feladatok közül családi, közös feladatokká válni, ahogyan a pénzkeresés és munkahelyi siker sem kizárólag férfias feladat.

Az én kisfiam már egy olyan világban él, ahol anya és apa is pelenkáz, fürdet, mesél, játszik, énekel. Ahol apa is irodai munkát végez és anya is, nem pedig vadász, juhász, földműves és gazdasszony . Ahol nem anya mos és mosogat, hanem a mosó-és mosogatógép, ezeknek kezelése és ki-bepakolása pedig közös feladat. Ő pedig, mint minden kisgyerek azt veszi természetesnek, amit lát, és természetes, hogy segíteni akar. Amint bármibe belekezdünk, ott terem, és feladatot kér. Lelkesen pakolja be a mosógépet, segít főzni, elpakolni, takarítani. Neki ez a természetes. Én pedig nagyon büszke vagyok rá emiatt.

Mindettől függetlenül még mindig gyakori konfliktus forrás a családokban a házimunka aránytalan eloszlása.    Még mindig túl sok nő szenved a társadalom által felé támasztott aránytalanul sok elvárástól. A nő feladata, hogy mindig csillogjon a lakás, a gyermekekkel való minőségi együttlét, gondozás és logisztika, a testével és szellemével való törődés, a férfi érdeklődésének fenntartása, és emellett a munkahelyi előmenetel és pénzkeresés is. Bár a legtöbben vallják, hogy sem a háztartás, sem a gyereknevelés nem kizárólag női feladat, annyira mélyen gyökerezik bennünk ez a szerep és elvárás, hogy nőként mégis személyes kudarcnak tekintjük, ha bármi nem megy flottul.

Ha egy váratlan látogató rendetlenséget lát, ha egy szülői értekezletet elmulasztottunk, ha délután a játszótér helyett dolgoznunk kellett, ezért közös játék helyett mesenézés volt aznap a délutáni program. Szülés után azon vagyunk, hogy visszaszerezzük az alakunkat, és szégyenkezünk, ha nem sikerül. Gyakran úgy érezzük, hogy anyaként jóval kevesebb elismerést kapunk, mint amennyi elvárást és szájhúzást, míg párunk minden olyan megmozdulásáért, ami nem klasszikusan férfias elismerő pillantásokat kap.

Elég csak körülnézni a játszótéren, orvosnál, óvodai programokon. Egy apuka lehet figyelmetlen, mobilozhat, lehet maszatos a gyermeke, mégis szuperapunak számít, hiszen ő vitte el a játszótérre, orvoshoz, óvodába gyermekét, ő ment el szülőire, kicserélt egy pelenkát, sőt, még el is mosogatott. Anyaként ugyan ezért a teljesítményért még nem jár kitüntetés, lenézőpillantások, kéretlen tanácsok és megjegyzések az utca emberétől viszont minden anyának járnak szinte napi szinten bármiért.

De a gyermekeink már egy olyan világban nevelkednek, ahol talán már nem lesznek olyan fontosak ezek a szerepek. Ők már látják az édesapjukat a gyerekszobában, játszótéren és óvodában, sőt, még a konyhában is. Ők már látják anyát könyvvel a kezében, mert épp át-vagy továbbképzi magát. Tudják, hogy apa fiú, anya lány, de azt nem gondolják, hogy csak az végezhet háztartási munkát, aki lánynak született, vagy csak az lehet okos és bátor, aki fiúnak, sőt, kikérik maguknak, hiszen ők már nem ezt tapasztalják.

Miért ment ma a kisfiam lányos copfliban az óvodába?

Mert ő is gazdasszony akart lenni. Gazdasszonyok pedig az oviban csak a kislányok lehetnek. Elmesélte, hogy tanultak egy verset az oviban, ami így szól:

Kis gazasszony vagyok én,

Sütni, főzni tudok én.

A húst felvágom,

A kávét megdarálom.

Ha piszkos a kis ruhám,  

Ki is mosom szaporán.

Kiöblítem, csavarom,

A kötélre akasztom.

Ha megszárad leveszem,

Ki is vasalom szépen.

Összehajtom rendesen,

A szekrénybe úgy teszem,

A kisfiam, aki imád sütni-főzni, segíteni, és nagyon szeret verset tanulni azzal szembesült, hogy van egy vers, amit nem mondhat, van valami, amiből kimarad, holott ő szereti és a hétköznapjainak része. De miért? Mert egy kisfiú nem lehet gazdasszony. Gazdasszony csak kislány lehet. Nem fért a fejébe, hogy lehet ez? Hogy lehet az, hogy otthon apa is, anya is, ő is együtt főz-mos-takarít, de az erről szóló verset már nem tanulhatja meg és nem mondhatja el? Nem azért, mert kiscsoportos, vagy, mert rosszul viselkedett, azért, mert fiúnak született...

(Természetesen az óvónők reggel azonnal megértették a helyzetet és jól kezelték. A cikk egyáltalán nem ellenük irányul, csak elgondolkodtatott, hogy mennyire nehéz váltani, változtatni ezeken a rögzült nemi szerepeken, és, hogy milyen jó lenne, ha a mesék, versek, énekek és mondókák is alkalmazkodnának ahhoz az eszményképhez, amit annyira vágyunk már.)

Hasonló tartalmakért csatlakozz facebook közösségünkhöz, keress instán,  szeretettel várunk!