A gyermekes családok életminősége rosszabb, és boldogtalanabbak, mint a gyermektelen párok bizonyos kutatások szerint.

Más cikkek névtelenségbe burkolózó szülőkre hivatkoznak, akik nem szeretik gyermekeiket, megint mások rettenetesen megbánták, hogy gyereket vállaltak. Horror szüléstörténetek, rémes, minidiktátor gyerekek, kialvatlan, depressziós anyukák, kihült kávék, meghalt intimitás árad a netről felénk.

Különben is, a világ túlnépesedett, felelőtlen, hülye, és hazug, aki erre a világra szül, és azt állítja, hogy ettől boldog.

Én pedig csak kapkodom a fejem, hogy ez most komoly? Tényleg eljutott az emberiség odáig, hogy a legősibb ösztönünket ne csak elfolytsuk, de egyenesen ellenezzük?

Ártatlan kisgyerekeken vezetjük le az összes frusztrációnkat ahelyett, hogy védjük és neveljük őket abban bízva, hogy felnőve jobbá teszik a világot? 

Az teljesen rendben van, ha valaki tudatosan gyermektelen. Tisztelem a döntéséért, és biztos vagyok benne, hogy teljes, boldog élete lehet gyermek nélkül is. 

De vajon az az ember, aki anyaként állandóan pocsékul érzi magát, előtte teljes, harmonikus életet élt? Jól managelte az életét, sosem úszott a lakás, mindenre és mindenkire volt ideje, csak most, hogy anya lett, pusztán az új helyzet, vagy a több éve tartó anyaság okozza, hogy úszik mindennel, és képtelen jól érezni magát?

Vajon az, akinek a gyerekvállalás után tönkre ment a kapcsolata kipróbált, biztos alapokon lévő kapcsolatba szült? Gyerek előtt ismerték egymást igazán, számíthattak egymásra, mély, intim kapcsolatuk volt sok-sok minőségi idővel? Vagy funkciógyerekre vártak aki azért jött volna, hogy az amúgy önző, éretlen életüket és haldokló kapcsolatukat megjavítsa?

A gyerekvállalás előtt fitt voltál, csinos, egészséges, csak most, hogy anya lettél nincs időd önmagaddal foglalkozni? 

Persze vannak napok, helyzetek, amikor sodor az ár, amikor minden összejön.

De ez csak anyaként történhet meg velünk? 

Persze tök jó, hogy nem csak a habos-babos oldaláról beszélünk manapság az anyaságnak, de az utóbbi időben kezd kicsit átfordulni a dolog.

Mintha az anyáknak bele kéne törődniük abba, hogy innentől mindent a gyerek irányít, és ahelyett, hogy a sarkukra állnának, és mernének felnőttként viselkedni, panaszkodással és viccekkel, szenvedős, mártírkodós mémekkel altatják önmagukat és egymást is elég gyakran.

Szülőként minták vagyunk. Ha boldogok, önazonosak vagyunk, akkor azt tanulják meg gyermekeink, és ők is kiegyensúlyozottabbak, kezelhetőbbek lesznek, míg ha "miattuk" szenvedünk, mártírkodunk, azt is észre fogják venni, de nem lesz jó nekik tőle, és nékünk sem. Csak épp ők nem tehetnek a te problémáidról, míg te az övékről igen. 

Anyának lenni nagyon nehéz, embert próbáló, de nagyszerű dolog!

Ha van hozzá elég önbizalmunk, és mi magunk érzelmileg is felnőttek vagyunk, akkor igen is lehet akár önmegvalósításunk legmagasabb foka, egy más fajta boldogság, szeretet megtapasztalása.

Nem kell feláldoznod önmagad, az életed, az egészséged, párkapcsolatod az anyaság oltárán. Amit igazán akarsz, meg tudsz csinálni. Lehet, nem azonnal, lehet, hogy nem egyedül, de sikerülhet! 

Ha szereted az életet, fantasztikus élmény a gyerekednek is kinyitni a világot, együtt tapasztalni, tanulni, fejlődni!

Ha te is boldog anyuka vagy, hallasd a hangod! Meséld el, milyen számodra anyának lenni? 

Ha úgy érzed kiégtél,elfáradtál, boldogtalan vagy, merj változtatni, segítséget kérni!

Lehet máshogyan is, de észre kell venned, hogy ez nem normális, és csak te tudsz rajta változtatni!

Ha tetszett a cikk, csatlakozz facebook közösségemhez, keress rám instán, szeretettel várunk!