Mi 20-as, 30-as felnőttek komoly transzgenerációs terheket cipelünk.
Talán nem mind a saját gyermekkorunkban szereztünk komoly sebeket,
talán azért akarjuk annyira óvni, félteni,semmit nem siettetni, erőltetni
gyermekeinket, hogy a szüleinkkel, nagyszüleinkkel történteket kompenzáljuk picit.

Bizonyára nem véletlen az az érzés halmaz, amit a legtöbb mai friss anyuka érez, amikor kisbabája születik.
Ez pedig a feltétel nélküli szeretet, és ezzel együtt az, hogy neki minden legyen jó, őt soha senki ne bántsa, és a legfontosabb, mindegy, hogy mi lesz belőle, hogyan teljesít, csak legyen boldog.

Már nem az számít, hogy ő legyen az, aki tovább viszi a család nevét, örökségét, beteljesítse a szülei által neki szánt sorsot.
A legtöbb szülőt az motiválja, hogy a gyermeke kibontakoztassa önmagát, és valóban boldog legyen. Talán azért, mert az önmegvalósításból és boldogságból generációk óta nem sok jutott.

Mindemellett gyakran elfelejtjük, hogy szülői feladatunk nem csupán a megóvás, gondoskodás, hanem végső soron az önálló életre nevelés.

Gyermekünk csak akkor lehet boldog, és akkor tudja valóban kibontakoztatni önmagát, ha eligazodik a világban, elég önálló, és képes megküzdeni a reá váró kihívásokkal.

Amíg a vadon élő ragadozók ösztönösen megtanítják kölykeiket vadászni, a madarak repülni, addig mi gyakran elfelejtjük gyermekeinket felvértezni a nagybetűs életre.

A gyermekek veleszületett késztetése az, hogy utánozzanak, önállósodjanak, olyanok akarjanak lenni, mint az általuk szeretett felnőttek.

Aztán egy idő után megszokják, hogy anya mindent jobban, gyorsabban tud csinálni, hogy kényelmesebb babakocsiban utazni, mint sétálva menni, hogy egy kis sírással és hisztivel sok mindent el lehet intézni, hogy felesleges beszélni, ha minden gondolatunkat kitalálják...

Minek játszanának, ha nincs, aki velük játszik, aki megtanítja őket a játékokkal játszani, elmélyülni, majd rendet rakni?
Miért fáradozzanak, hiszen a képernyő folyamatosan szórakoztatja őket?

Kezdetben az a dolgunk, hogy a kisbabánk minden vágyát azonnal kielégítsük.
Ezzel megtanítjuk arra, hogy bízhat bennünk, a világban, hogy merjen kommunikálni, hogy ő fontos, jó és szerethető.
Ebben a korban ez nem csak a vágya, hanem az érdeke is.

Aztán ahogy nőni kezd, az a dolgunk, hogy önállóságra, türelemre, szociális viselkedési formákra is tanítsuk.

Egy kizárólag anyatejes babát nem kell 4 hónaposan húslevessel etetni, de vegyük észre azt a pontot, amikor kinézi a szánkból az ételt,és közben nagyokat nyel.
Lehet, hogy ez 5 hónapos korban jön el, lehet, hogy csak 7 hónaposan. Minden gyerek más, de biztosan lesz, amikor megérik rá, és örömmel fogadja a hozzátáplálást, az új ízeket, akkor viszont bátran adjunk neki változatos, neki való ételeket.

Minden anya életében eljön egy időszak, amikor gyermeke "fényevő" lesz, és bármit megadna azért, hogy egyen valamit, akármit.
Ilyenkor megrémülünk, és bármit képesek vagyunk bevetni. Egyen akár édességet, vagy minden nap sültkrumplit, legalább lesz valami a gyomrában, nézzen akár mesét közben, hiszen így észrevétlenül, és egyszerűen meg lehet etetni.

Aztán egy nap azon kapjuk magunkat, hogy nincs családi ebéd telefon nélkül, gyermekünket bármivel kínáljuk, nem hajlandó egészségesen, változatosan enni,
nem képes az étkezésre figyelni, az evőeszközöket nem tudja helyesen használni...

Nincs szívszaggatóbb annál, mint amikor a kisbabánk sír. Jó megoldásnak tűnhet a cumi, hiszen attól megnyugszik.
Majd hagyjuk neki, had szokjon le magától ,amikor már érett rá, viszont nem segítjük abban, hogyan oldja szorongását,
hogyan nyugtassa meg önmagát, nem adunk más alternatívákat, csak a cumit. Olykor akkor is kínáljuk vele, amikor ő maga nem is kéri.
Hiába lesz 4-5 éves, joggal fog ragaszkodni megszokott cumijához.

Tudjuk, hogy a szobatisztasághoz meg kell érni. Tudjuk, hogy milyen traumákat okozhat az erőltetés, megszégyenítés, ezért várunk.
Na meg kényelmes is a pelus.
Bárhová elmehetek vele, nem kell balesettől félni. Pelenkázni szinte bárhol tudok.
De vajon észreveszem-e, mikor érett meg a szobatisztaságra?
Vajon ösztönzöm, bátorítom-e őt, hagyok-e elég időt és lehetőséget neki a gyakorlásra?

Tudjuk, hogy a gyermekek érzelmei nagyon intenzívek. A hiszti a fejlődés része, és fontos eleme. De vajon tudjuk-e, hogy szülőként feladatunk megtanítani mindezen érzelmek kezelésére?
Nem arra, hogy fojtsa el őket, de arra igen, hogy képes legyen elfogadni, ha valamit nem, vagy később kap meg.
Hogy képes legyen együtt játszani a társával anélkül, hogy megharapná, megtépné, ellökné?
Honnan tudja, hogy valami helytelen, vagy, hogy lehet másképp csinálni, ha sosem mutatjuk meg neki, és sosem várjuk el tőle?

Elindulni egy totyogóssal bárhová, végtelennek tűnő meg-megállás, csiga-bot-kavigy gyűjtés, végül háton cipelés. Mégis hosszú távon azzal teszek jót, ha babakocsi helyett sétálva viszem. Hatalmas tanulási lehetőség van egy-egy boltba, vagy játszótérre sétálásban.

Ha már fel tudja venni a nadrágját, vegye egyedül! Ha a cipőjét is, várjak türelemmel. Biztassan, és csak annyit segítsek, amennyire valóban szüksége van ahhoz, hogy sikerélménye legyen!

A sor végtelen. Szülőként nekem kell megtanítanom mindenre, amire szüksége lehet a boldog, kiegyensúlyozott élethez.
Valamit elég csupán példamutatással, mást sok-sok gyakorlással, beszélgetéssel, motiválással.

Tudnom kell, hogy akkor lesz a gyermekem sikeres, boldog, akkor fogja kibontakoztatni önmagát, ha felvérteztem őt mindazon tudással, ami saját boldogulásához szükséges. Ha olyan tapasztalatokat szerzett, amivel elég önbizalma lett, akkor mer majd kreatív lenni, új dolgokat tanulni, barátkozni.

Ne felejtsük el, nem csak gondoznunk és szeretgetnünk kell gyermekeinket.
Azzal szeretjük őket igazán, ha olykor kihívások elé állítjuk és ösztönözzük őket.