Szinte biztos, hogy mire felnevelünk egy gyermeket, átéljük néhányszor a nyilvános hisztit, és a járókelők nyilvános megjegyzéseit. Rosszul esik. Ott és akkor nagyon nehéz, de aztán tovább lépünk. Tudjunk, hogy ez csak egy korszak, elmúlik, és a következő percben már mosolyogva játszunk és nevetünk gyermekünkkel. De mi van azokkal a szülőkkel, akiknek a gyermekük másként működik? Aki tudja, hogy a kiborulások a dackorszak elmúltával sem múlnak majd el, és aki emiatt lassan már fél utcára, közösségbe menni?
A történet egy kedves ismerősömmel esett meg, aki egy nagyon különleges és kedves autista kisfiút nevel.
A szó amit keresel az ,hogy bocsánat ,kisköcsög! Ez az a mondat, ami nyáron örökre az emlékezetembe vésődött.
Éppen nyaraltunk, végre együtt pihenhetett az egész család. A strandon a 6 éves kisfiam, Misi meglátott egy különleges biciklit, ami felkeltette az érdeklődését. Oda ment hozzá, nézegette, beszélgetett a nénivel, akié a járgány volt.
Majd beütött a baj...
Kedvesen elköszöntünk, de ekkor Misi véletlenül elbotlott a bicikliben, ami rázuhant a lábára és csúnya sebet ejtett rajta. A fiam nehezen viseli a fájdalmat és őrjöngeni kezdett. Hangosan káromkodott, hülye néni, hülye néni, ezt ismételgette fájdalmában. A hölgy és én is megdermedtünk, hiszen egyikünk se számított ilyen reakcióra egy sérülés miatt.
Próbáltam megnyugtatni a fiamat, ami kisvártatva sikerült is, amikor a hölgy kedves barátja úgy gondolta, mindenképpen bele kell szólnia a helyzetbe.
Ekkor hangzott el a címben szereplő mondat a férfi torkából jó hangosan a homokozó másik feléből. Így aki addig nem ránk figyelt, ezek után beállhatott a nézők sorába.
Természetesen szégyenembe majdnem elsüllyedtem... Itt vagyok én a kisköcsög anyukája, aki még gyereket nevelni se tud.
Megnyugtattam Misit, felvilágosítottam az úriembert, hogy a fiam autista, majd távoztunk a helyszínről.
Hazafelé még igyekeztem lenyelni a könnyeimet, majd otthon bezárkózva kisírtam magam.
És az egészben mi a legrosszabb?
Az, hogy azt mondtam a fiamnak, hogy nincs is kedvem ezentúl elmenni sehova mert soha nem tudhatom mikor égünk le. Nem vagyok erre büszke azóta is kínoz a bűntudat.. Hiszen nem ő tehet róla.
Mégis az egész annyira nehéz.
Ez csak egy történet a sok közül amit mi autista gyermeket nevelő szülők átélünk.
Sokszor megfordult a fejemben, hogy inkább ki sem mozdulunk...
Ha szívesen támogatnád a hasonló cikkek megjelenését, kattints a Donate gombra, és nézd meg a lehetőségeket!
