9 hónapig hordjuk a szívünk alatt, hallgatja a szívverésünk, a hangunkat, ringatózik, ahogy mozgunk, érzi, mikor pihenünk. Miután kibújik, mindegy, milyen kényelmes kisággyal, izgalmas forgóval és színes tapétával várjuk, ő állandóan csak rajtunk szeretne lenni.

Ez pedig így van jól. Ez a normális reakció egy újszülöttől, hiszen ezt szokta meg. Pontosan tudja, mire van szüksége, és jelez is feléd mindaddig, amíg úgy látja, hogy figyelsz rá és fontos számodra, amit kér. Rád vágyik, az ismerős hangokra és helyzetre. Olyan ismeretlen és hatalmas még ez a világ számára.

Nem igaz, hogy elkényezteted, ha felveszed, amikor kéri, ha kézben tartod akár naphosszat. Nem ronthatsz el egy kisbabát azzal, ha válaszolsz a jelzéseire, hanem biztonságot adsz neki. Olyan érzelmi biztonságot, amitől később, ha megérik rá, magától engedi majd el a kezed és úgy otthagy, mint a sicc, hiszen tudja, hogy hozzád mindig visszamehet.

Ha azt szeretnéd, hogy később önálló, nyitott, kiegyensúlyozott ember váljon gyermekedből, aki képes a nehézségekkel is megbirkózni, aki bízik benned annyira, hogyha ideig-óráig elválltok, tudja, hogy az nem tart örökké, hogyha leszidod valamiért, akkor is szereted, egy dolgot tehetsz most, mégpedig azt, hogy figyelsz rá és megteszed, amit kér. Minden más megvár. A mosatlan nem szalad el, ahogyan a teregetni-és vasalni való sem. Egy kisbaba első éve viszont -bár pillanatnyilag nem így tűnik-de pillanatok alatt elszalad. 

Ha tetszett a cikk, csatlakozz facebook közösségemhez, keress rám instán, szeretettel várunk!